Sába egy ókori délarab állam, mely megközelítőleg a mai Jemen területén feküdt. Jelentős gazdasági és kulturális vívmányai mellett az idők folyamán domináns szerepre tett szert a környező államok (Hadramaut, Máin és Katabán) között.
Szabáról, hasonlóan a délarab vidék egészének történetéről, meglehetősen kevés forrásunk van. A későbbi arab történetírók alig tudtak valamit a hajdani gazdag államokról, de még a kortárs ókori szerzők sem ismerték igazán az elszigetelt, de mesésen gazdagnak sejtett jemeni vidéket. A ránk maradt feliratos anyag mennyisége meglehetősen csekély, illetőleg a politikai és vallási helyzet miatt a régészeti kutatások is jelentős nehézségekkel szembesülnek. Jemen ötös síita vezetősége az idők folyamán felbecsülhetetlen értékeket pusztított el az iszlám jegyében.
A szábeusok voltak a térség első államalkotó népe. A Nadzsrántól délre elhelyezkedő eredeti, városállami jellegű[1] hazájuk körülbelül Kr. e. 750-től kezdve tekinthető államnak[2], uralkodói eleinte teokratikus jellegű uralmat gyakoroltak kb. Kr. e. 610-ig. Címük MKRB volt, amit az arabból visszakövetkeztetve „mukarrib”-ként szokás visszaadni. Szabá jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy már a Kr. e. 8. és 7. század fordulóján uralkodó II. Sarrukín és Szín-ahhé-eriba asszír királyok évkönyvei is megemlítenek két szabái uralkodót, Jasza-amart és Kariba-ilt.
Az első időszakban az Almaka holdisten templomának romjairól nevezetes Szirváh volt Szabá fővárosa, majd a szekuláris jellegű váltást követően átkölzötött Maribba. Maribban készült el a délarab civilizáció legnagyobb vívmánya, a Szadd Marib, azaz a maribi gát. Körülbelül a Kr. e. 7. század közepén fejezték be építését, majd a Kr. u. 5. és 6. században többször átszakadt, utoljára 543 és kb. 570 között valamikor. A Vádi Dzana vízgyűjtője 577,5 méter hosszú, fala 15 méter széles – a számos délarab duzzasztógát legnagyobbika. A szábeusoknak emellett vízvezetékeket, csatornákat, kövezett utakat köszönhetett a térség.
Szabá uralkodói a Kr. e. 5. század közepén vették fel a MLK (király) címet, elsőként Kariba-il Vatar. Fénykorukban a szábeusok afféle vazallusukká tették északi szomszédjukat, Máint, és előfordult, hogy a keleti Katabánt és Hadramautot is ellenőrzésük alá vonták. Hatalmuknak végül a déli eredetű himjariták vetettek véget Kr. e. 115-ben. Egyes kutatók korábbra teszik a hanyatlás kezdetét, és a máiniak és katabániak Kr. e. 4. századi előretörésével magyarázzák Szaba bukását.[3]
Máig eldöntetlen kérdés, hogy a délarabok etiópiai „gyarmatosítása” mikor zajlott, de elképzelhető, hogy már a szábeusok kivették belőle a részüket, ahogy az abesszin területek függetlenedésére is sor kerülhetett már Szabá dominanciájának korában.
Szabá és Délnyugat-Arábia éghajlata szubtrópusi monszun, így a félsziget nagy részével ellentétben bőséges esők érik, és a terület alkalmas az öntözéses földművelésre. A maribi gát és más vízművek, kutak mutatják, hogy a szabáiak igyekeztek is kihasználni a kedvező helyzetet. Dél-Arábia más szempontból is komoly előnyöket élvezett: ellenőrizte az afrikai és indiai tengeri kereskedelmi utat. Nem véletlenül nevezi a szábeusokat több történész az „Indiai-óceán föníciainak”[4][5]: kikötőik, Áden és Kana[6] az Ázsiából és a mai Szomáliából behozott termékek (fűszerek, elefántcsont, arany) továbbításából hatalmas hasznot hajtottak, de a szabái föld is megtermelte a maga luxuscikkét, a tömjént. Minderre nagy igény mutatkozott Egyiptomban, Szíria, Palesztina és Mezopotámia előkelőségeinek udvaraiban és a templomokban.
A szábeusok érdeme a Tömjénút kialakítása. Mivel a Vörös-tenger nehezen hajózható volt, megszervezték az északra (elsősorban Gázába, később Petrába és Palmürába) vezető karavánutat. Mindehhez szükség volt a megfelelő állomások, telepek, pihenőhelyek és itatók kialakítására és az értékes áru északi nomád araboktól való megvédésére. Szaba urai tették először érdekeltté az tevés beduinokat a karavánok biztosításában és védelmezésében – rendszerük pedig rendkívül sokáig, egészen az iszlám győzelméig fennmaradt, noha ellenőrzése többször került új kézbe.
Szabáról, hasonlóan a délarab vidék egészének történetéről, meglehetősen kevés forrásunk van. A későbbi arab történetírók alig tudtak valamit a hajdani gazdag államokról, de még a kortárs ókori szerzők sem ismerték igazán az elszigetelt, de mesésen gazdagnak sejtett jemeni vidéket. A ránk maradt feliratos anyag mennyisége meglehetősen csekély, illetőleg a politikai és vallási helyzet miatt a régészeti kutatások is jelentős nehézségekkel szembesülnek. Jemen ötös síita vezetősége az idők folyamán felbecsülhetetlen értékeket pusztított el az iszlám jegyében.
A szábeusok voltak a térség első államalkotó népe. A Nadzsrántól délre elhelyezkedő eredeti, városállami jellegű[1] hazájuk körülbelül Kr. e. 750-től kezdve tekinthető államnak[2], uralkodói eleinte teokratikus jellegű uralmat gyakoroltak kb. Kr. e. 610-ig. Címük MKRB volt, amit az arabból visszakövetkeztetve „mukarrib”-ként szokás visszaadni. Szabá jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy már a Kr. e. 8. és 7. század fordulóján uralkodó II. Sarrukín és Szín-ahhé-eriba asszír királyok évkönyvei is megemlítenek két szabái uralkodót, Jasza-amart és Kariba-ilt.
Az első időszakban az Almaka holdisten templomának romjairól nevezetes Szirváh volt Szabá fővárosa, majd a szekuláris jellegű váltást követően átkölzötött Maribba. Maribban készült el a délarab civilizáció legnagyobb vívmánya, a Szadd Marib, azaz a maribi gát. Körülbelül a Kr. e. 7. század közepén fejezték be építését, majd a Kr. u. 5. és 6. században többször átszakadt, utoljára 543 és kb. 570 között valamikor. A Vádi Dzana vízgyűjtője 577,5 méter hosszú, fala 15 méter széles – a számos délarab duzzasztógát legnagyobbika. A szábeusoknak emellett vízvezetékeket, csatornákat, kövezett utakat köszönhetett a térség.
Szabá uralkodói a Kr. e. 5. század közepén vették fel a MLK (király) címet, elsőként Kariba-il Vatar. Fénykorukban a szábeusok afféle vazallusukká tették északi szomszédjukat, Máint, és előfordult, hogy a keleti Katabánt és Hadramautot is ellenőrzésük alá vonták. Hatalmuknak végül a déli eredetű himjariták vetettek véget Kr. e. 115-ben. Egyes kutatók korábbra teszik a hanyatlás kezdetét, és a máiniak és katabániak Kr. e. 4. századi előretörésével magyarázzák Szaba bukását.[3]
Máig eldöntetlen kérdés, hogy a délarabok etiópiai „gyarmatosítása” mikor zajlott, de elképzelhető, hogy már a szábeusok kivették belőle a részüket, ahogy az abesszin területek függetlenedésére is sor kerülhetett már Szabá dominanciájának korában.
Szabá és Délnyugat-Arábia éghajlata szubtrópusi monszun, így a félsziget nagy részével ellentétben bőséges esők érik, és a terület alkalmas az öntözéses földművelésre. A maribi gát és más vízművek, kutak mutatják, hogy a szabáiak igyekeztek is kihasználni a kedvező helyzetet. Dél-Arábia más szempontból is komoly előnyöket élvezett: ellenőrizte az afrikai és indiai tengeri kereskedelmi utat. Nem véletlenül nevezi a szábeusokat több történész az „Indiai-óceán föníciainak”[4][5]: kikötőik, Áden és Kana[6] az Ázsiából és a mai Szomáliából behozott termékek (fűszerek, elefántcsont, arany) továbbításából hatalmas hasznot hajtottak, de a szabái föld is megtermelte a maga luxuscikkét, a tömjént. Minderre nagy igény mutatkozott Egyiptomban, Szíria, Palesztina és Mezopotámia előkelőségeinek udvaraiban és a templomokban.
A szábeusok érdeme a Tömjénút kialakítása. Mivel a Vörös-tenger nehezen hajózható volt, megszervezték az északra (elsősorban Gázába, később Petrába és Palmürába) vezető karavánutat. Mindehhez szükség volt a megfelelő állomások, telepek, pihenőhelyek és itatók kialakítására és az értékes áru északi nomád araboktól való megvédésére. Szaba urai tették először érdekeltté az tevés beduinokat a karavánok biztosításában és védelmezésében – rendszerük pedig rendkívül sokáig, egészen az iszlám győzelméig fennmaradt, noha ellenőrzése többször került új kézbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése