Gyehenna

A gyehenna vagy gehenna arámi kifejezés eredeti jelentése tűztó; az ógörög nyelvű Újszövetség továbbfordításakor a Hádes kifejezés mellett ezt a szót is Pokolnak vették – valószínűleg tévesen.Maga a szó az arámi megfelelője a héber Ge-ben-Hinnon szónak, ami annyit tesz: Hinnóm völgye. Ez a terület Krisztus idejében, illetve az ókorban Jeruzsálem szeméttelepeként szolgált. A völgy korábban áldozati helyszínként funkcionált: itt kapott helyet egy tűzoltár; később mint hulladéklerakó szinte folyamatosan füstölgött, égett.

A terület eredetileg egy völgy volt Jeruzsálem szomszédságában, ahol a Molokot imádó, bálványtisztelő zsidók gyermekáldozatokat mutattak be a Tófet vagy Táfet nevű tűzoltáron.

Krisztus idejében a Gyehenna azon jeruzsálemi szeméttelep neve, ahol a város hulladékját égették el. Később itt hamvasztották el a bűnözők holttesteit is egy állandóan égő tűzön; így vált a Gyehenna a teljes megsemmisülés, pusztulás szimbólumává.

A Gyehenna a nagy próféták kinyilatkoztatásaiban az öldöklés színtere és a hitehagyottak temetője lesz, egy későbbi időben pedig ismét az Úrnak szentelt hely. A prófétáktól Jézusig terjedő időszakban a Hinnóm völgyének tüzes képe összeolvadt a Seól alvilági sötétségével. Spekulációk születtek a lángok nélkül égő tűzről – a Talmud szerint már a völgyben van a Seól füstölgő bejárata.

Az alvilágról más korabeli forrás nem említi, hogy ott tűz lenne (csak a sötétség és a bezártság jelenik meg), ezért egyesek úgy vélik, hogy Jézus csak illusztrációnak használta fel a korabeli elképzelést, amelyet nem kell szó szerint érteni.

Mások szerint Jézus a hívők és hitetlenek végső ítélet utáni állapotáról beszélt; szerinte azonban a gazdag nem a Gyehennában, hanem az Alvilágban volt, amely az Ítélet napján szintén a tűztóba vettetik. Ezen értelmezés szerint nem teljesen világos a különbség a Pokol és a Tűztó között: nem tudni, hogy ez utóbbinak csak a szenvedések fokozódása vagy a végleges megsemmisítés, esetleg más szerepe van-e. Mindenesetre itt ez a végső büntetés helyszíne, ami nem feltétlenül azonos a Pokol vagy az Alvilág fogalmával, hiszen az ítélet napján maga az Alvilág is – a halállal mint jelenséggel egyetemben – belevettetik a tűzbe. Jézus említi továbbá, hogy ez az örök tűz erdetileg a Sátánnak és démonainak készült, s ennek ellenére emberek is kerülnek majd bele.

Ragnarok

SÁBA

Sába egy ókori délarab állam, mely megközelítőleg a mai Jemen területén feküdt. Jelentős gazdasági és kulturális vívmányai mellett az idők folyamán domináns szerepre tett szert a környező államok (Hadramaut, Máin és Katabán) között.

Szabáról, hasonlóan a délarab vidék egészének történetéről, meglehetősen kevés forrásunk van. A későbbi arab történetírók alig tudtak valamit a hajdani gazdag államokról, de még a kortárs ókori szerzők sem ismerték igazán az elszigetelt, de mesésen gazdagnak sejtett jemeni vidéket. A ránk maradt feliratos anyag mennyisége meglehetősen csekély, illetőleg a politikai és vallási helyzet miatt a régészeti kutatások is jelentős nehézségekkel szembesülnek. Jemen ötös síita vezetősége az idők folyamán felbecsülhetetlen értékeket pusztított el az iszlám jegyében.

A szábeusok voltak a térség első államalkotó népe. A Nadzsrántól délre elhelyezkedő eredeti, városállami jellegű[1] hazájuk körülbelül Kr. e. 750-től kezdve tekinthető államnak[2], uralkodói eleinte teokratikus jellegű uralmat gyakoroltak kb. Kr. e. 610-ig. Címük MKRB volt, amit az arabból visszakövetkeztetve „mukarrib”-ként szokás visszaadni. Szabá jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy már a Kr. e. 8. és 7. század fordulóján uralkodó II. Sarrukín és Szín-ahhé-eriba asszír királyok évkönyvei is megemlítenek két szabái uralkodót, Jasza-amart és Kariba-ilt.

Az első időszakban az Almaka holdisten templomának romjairól nevezetes Szirváh volt Szabá fővárosa, majd a szekuláris jellegű váltást követően átkölzötött Maribba. Maribban készült el a délarab civilizáció legnagyobb vívmánya, a Szadd Marib, azaz a maribi gát. Körülbelül a Kr. e. 7. század közepén fejezték be építését, majd a Kr. u. 5. és 6. században többször átszakadt, utoljára 543 és kb. 570 között valamikor. A Vádi Dzana vízgyűjtője 577,5 méter hosszú, fala 15 méter széles – a számos délarab duzzasztógát legnagyobbika. A szábeusoknak emellett vízvezetékeket, csatornákat, kövezett utakat köszönhetett a térség.

Szabá uralkodói a Kr. e. 5. század közepén vették fel a MLK (király) címet, elsőként Kariba-il Vatar. Fénykorukban a szábeusok afféle vazallusukká tették északi szomszédjukat, Máint, és előfordult, hogy a keleti Katabánt és Hadramautot is ellenőrzésük alá vonták. Hatalmuknak végül a déli eredetű himjariták vetettek véget Kr. e. 115-ben. Egyes kutatók korábbra teszik a hanyatlás kezdetét, és a máiniak és katabániak Kr. e. 4. századi előretörésével magyarázzák Szaba bukását.[3]

Máig eldöntetlen kérdés, hogy a délarabok etiópiai „gyarmatosítása” mikor zajlott, de elképzelhető, hogy már a szábeusok kivették belőle a részüket, ahogy az abesszin területek függetlenedésére is sor kerülhetett már Szabá dominanciájának korában.

Szabá és Délnyugat-Arábia éghajlata szubtrópusi monszun, így a félsziget nagy részével ellentétben bőséges esők érik, és a terület alkalmas az öntözéses földművelésre. A maribi gát és más vízművek, kutak mutatják, hogy a szabáiak igyekeztek is kihasználni a kedvező helyzetet. Dél-Arábia más szempontból is komoly előnyöket élvezett: ellenőrizte az afrikai és indiai tengeri kereskedelmi utat. Nem véletlenül nevezi a szábeusokat több történész az „Indiai-óceán föníciainak”[4][5]: kikötőik, Áden és Kana[6] az Ázsiából és a mai Szomáliából behozott termékek (fűszerek, elefántcsont, arany) továbbításából hatalmas hasznot hajtottak, de a szabái föld is megtermelte a maga luxuscikkét, a tömjént. Minderre nagy igény mutatkozott Egyiptomban, Szíria, Palesztina és Mezopotámia előkelőségeinek udvaraiban és a templomokban.

A szábeusok érdeme a Tömjénút kialakítása. Mivel a Vörös-tenger nehezen hajózható volt, megszervezték az északra (elsősorban Gázába, később Petrába és Palmürába) vezető karavánutat. Mindehhez szükség volt a megfelelő állomások, telepek, pihenőhelyek és itatók kialakítására és az értékes áru északi nomád araboktól való megvédésére. Szaba urai tették először érdekeltté az tevés beduinokat a karavánok biztosításában és védelmezésében – rendszerük pedig rendkívül sokáig, egészen az iszlám győzelméig fennmaradt, noha ellenőrzése többször került új kézbe.

Dolmen

A dolmenek (szintén kelta szóból) leginkább asztalokhoz hasonlító építmények, három, négy vagy több lábra helyezett széles kőlapból épülnek fel. Valószínűleg temetkezési helyek voltak, amit az mutat, hogy néha a mind a négy oldalán kőlapok zárják le. A dolmen az építészet történetében jelentős állomás volt. Ekkor jutott odáig az ember, hogy anyag feltornyozásával teret határoljon el. A dolmen belső tere volt az ős lelkének titokzatos tartózkodási helye, s gyakran a falakba vágott kis kerek nyílásokkal összeköttetést teremtettek a belső tér és a külvilág között. Mesterséges barlangokként az ember legősibb lakóhelyét, a barlangot szimbolizálták.

A dolmenek keletkezésének magyarázata, hogy egy keletről származó, viszonylag fejlett hajózási ismertekkel rendelkező nép érkezett a mai Spanyolországban lévő Los Millaresbe. Erről a népről semmi bizonyosat nem lehet tudni, csak azt, hogy biztosan hajóval érkeztek, telepeik mindenütt a tengerparton létesültek. Ettől a néptől vették át az ősi Nyugat-Európa lakosai a temetkezési kultuszt, de technikai ismeretek híján csak utánozni voltak képesek a számukra új kultúrát. A dolmen egy fejlett építészetet látott archaikus társadalom alkotása.

Sírbuckák

A sírbucka, más néven halomsír, kurgán, tumulus olyan, az elmúlt néhány ezer év során készült sír, vagy sírcsoport, amely fölé földből és kövekből halmot emeltek. Ilyen sírokat világszerte találtak, koruk változó, sok közülük látogatható. Magasságuk változó, a néhány méterestől a 69 méteresig terjed.

Az ókorban többek közt a Közel-Keleten, Trójában, a mükénéi kultúrában, a szkítáknál (kurgán), és az etruszkoknál volt igen elterjedt. Híres halomsírok „Akhilleusz sírja” Trójában a Sigeion-fokon; Etruria: „Cucumella”, Vulci mellett.

A J. R. R. Tolkien Középfölde-univerzumában a Sírbuckák (más néven Tyrn Gorthad) egy füves, fátlan vidék, alacsony dombokkal a Megye és Brí közötti területen, az Öregerdő mellett. "Mindegyik dombon zöld halmok emelkednek, némelyiken pedig jókora kődarabok meredeztek az ég felé, mintha egy csorba fogsor állna ki egy óriás zöld ínyéből." [1]

E buckákat először az edánok ősei használták temetkezési helyként az Elsőkorban, még azelőtt, hogy a Keletlakók betörése elől menekülve Beleriandba költöztek volna. Később a Númenor pusztulását túlélő dúnadánok (az edánok utódai, akiket a Másodkortól Nyugathon embereinek is neveztek) visszatértükkor újra itt telepedtek le és a Sírbuckákon temetkeztek. "A halott királyok és királynék koporsóján aranyat halmoztak fel, aztán dombokat emeltek fölébük, a kőkapuk bezárultak, és mindent benőtt a fű." [1]

Amikor Elendil visszatért Középföldére, a terület az Arnori Birodalom része volt, majd a birodalom felbomlása után – már Tyrn Gorthad néven – a Cardolan Királyság központja lett. Rhudaur lerohanása után Cardolan dúnadánjai itt sáncolták el magukat, a királyság azonban 1409-ben elesett. Miután a Fekete Vész megölte a Sírbuckákon rejtőzködő dúnadánok maradékát, Angmar Boszorkányura gonosz szellemeket küldött a halmokba, hogy odaköltözzenek: ők voltak a buckamanók.
Figyelem: alább a cselekmény részletei következnek, akár a végkifejlete is szerepelhet!

A Gyűrűháború előtt, Bríbe tartó útjuk közben Frodót és társait a Sírbuckák között csapdába ejtették a buckamanók. Valószínűleg abban a kőhalomban raboskodtak, melyben Cardolan utolsó hercegének sírja volt.[2] Bombadil Toma mentette meg őket és a sírboltban talált tőrök közül választott kardokat a hobbitoknak. Trufa tőre később szerepet játszott az angmari Boszorkányúrnak, a Nazgúlok Urának az elpusztításában.

UBAR

UBAR, más néven ERUM, Az Ezer Oszlop Városa, vagy IRAM, IRUM, IREM, WABAR egy elveszett város az Arab-félszigeten.

UBARt az ősi feljegyzésekben említették, arab formájában ERUMként, és a népmesékben beszéltek róla az Arab-félsziget nyugati partján található Rub al-Khali sivatagban (a Föld legnagyobb homoksivataga) mint kereskedelmi központról. A becslések szerint kb. i.e. 3000-től az i.sz. 1.századig állt fenn. A legendák szerint mesés gazdagságra tett szert a partmenti területek, valamint az Közel-Kelet és Európa közötti kereskedelemből. A modern történelem számára elveszett a város, és azt hitték, hogy csak egy kitalált mitológiai hely.

A Korán szerint UBARt 'Ad törzse lakta, akik nem becsülték meg, hogy az Úr mennyire foglalkozik velük, olyan pompás házakban laktak mint senki más, és gőgössé váltak. THAMOOD a völgy szikláit kivájta, és FIRON (fáraó) felforgatta a városok rendjét, így nagy károkat okoztak, ezért az Úr figyelmeztette őket. A szentírás szerint SHADDAD Király szembeszegült HUD próféta (a Bibliában EBER vagy HEBER) intő szavával, és ALLAH lesújtott a városra, a föld alá temetve azt, hogy soha többé ne lássák. A város romjai valahol a Rub' al-Khali homokja alatt fekszenek. UBARt a nyugati irodalomban Az Ezeregyéjszaka Meséinek fordítása óta ismerik.
Az arab hagyomány szerint 'Ad törzsének tagjai NOÉ leszármazottai.
A 2. században Ptolemaiosz készített egytérképet amin egy terület "Iobaritae" névvel volt jelölve, ami azt jelenti, hogy az Ubaritáké. Az elveszett város mesés gazdagságáról szóló mesék innen vették a nevet. T. E. Lawrence-t is érdekelte ERUM, elnevezte a "Sivatag Atlantiszának".

A legújabb felfedezések UBARt a mítoszok világából áthozzák a történelembe. A 80-as évek elején az UBAR története után érdeklődő kutatók NASA műholdakkal talaj alsóbb rétegeiről készítettek képeket, melyek régi karavánutakat mutattak és pontokat ahol találkoztak. Ezeken az utakon főleg tömjént szállítottak i.e 2800 és i.e 100 között.

Ománban, Dhofar környékén találtak egy lehetséges helyet a város hollétére. Több expedíció után rátaláltak egy település nyomaira egy korábban felfedezett Shis'r erőd közelében, ahol a kereskedelemre utaló nyomokat találtak. Egy nagy mészkőüreg tetejére volt építve, ami megfelelő vízellátást biztosíthatott a városnak, egy fontos oázist kialakítva a kereskedelmi útvonalon. Ahogy a város lakói fogyaszották a mészkőüregben felhalmozódott víztartalékot, a vízszint csökkent, és a mészkőüreg teteje és falai kiszáradtak. A víz alátámasztó hatása hiányában az üreget az összeomlás veszélye fenyegette, ami valószínűleg be is következett i.sz 300 és 500 között, elpusztítva a várost, és eltemetve az eredetileg forrásul szolgáló víz alá.

Ley-vonalak

A Ley-vonalak fogalma számos földrajzilag és kulturálisan érdekes hely (ősi építmények, megalitok) egy vonalba esésén alapul. Létezésüket először 1921-ben egy amatőr régész, Alfred Watkins feltételezte, akinek A Régi Egyenes Ösvény (The Old Straight Track) című könyve keltette fel a nyilvánosság érdeklődését.

A helyek egy vonalba esése könnyedén bemutatható, azonban az okok vita tárgyát képezik.

A régészet új tudománya, az archeogeodézia szerint az úgynevezett ley-vonalak ősi felmérések eredményei lehetnek, birtokhatárt jeleztek, vagy gyakran használt utak vonalai. A régészek azon hagyományokat is dokumentálták, hogy számos közösség, ősi és modern egyaránt, egyenes vonalakat használ területeik elhatárolására.

Más vélemények szerint a Ley-vonalak teljes Földet behálózó energiarendszernek a vonalai.
Többféle néven hivatkoznak – kultúrától függően – ezekre az energia-csatornákra, mint pl. sárkányvonalak, ugarvonalak, tündérösvények, stb. A név különbözősége ellenére az közös bennük, hogy rajtuk ősidők óta menhírek, dolmenek, kőgyűrűk, rendkívül régi épületek, mesterséges dombok, és ugyancsak mesterségesen elhelyezett, ingókövek találhatók. Mára már több tízezer ilyen vonalat tártak fel, többnyire nyílegyenesen futnak. Működésük pontos megismerése még gyerekcipőben jár, azonban Dr. Wilhelm Reich már odáig jutott, hogy az energiavonalak segítségével képes volt esőt előidézni, vagy éppenséggel eloszlatni a viharfelhőket. Halála előtt közvetlenül az űrhajózásban való felhasználhatóságukat kutatta.
A vonalak mentén elhelyezett ingókövek nemcsak iránymutatóként szolgáltak, hanem energia-fókuszáló szerepük is volt, hiszen pl. a pákozdi Pogánykő közelben 12, különböző erősségű Ley-vonal találkozik.
Meghatározott helyeken „gyógyító-köveket” állítottak fel tízezernél is messze több évvel ezelőtt élt őseink.
Ami különös, hogy az egész rendszer szinte él és lüktet, ahogy azt Dobogókőn, megfelelő Hold- és Napállásnál, bárki megtapasztalhatja.
Az ilyen jellegű sugárzásokra érzékenyebb emberek beszámolnak róla, hogy az egyik vonalon állva kellemes bizsegést éreznek, a másik vonal esetleg éppen a fáradtság érzetét kelti bennük, a harmadik esetleg áramütésszerű zsibbadást okoz, míg a negyedik melegséget. A pontos kiváltó mechanizmus nem ismert még.